Életem legszebb napja volt a tegnapi, ugyanis megszületett kisfiam, Vince. Ez a számomra legcsodálatosabb esemény „egészen véletlenül” egy olyan időjárási helyzetben történt, amely csak igen ritkán adatik meg számunkra, hiszen egy úgynevezett bárikus mocsár-helyzet alakult ki Európában.

A bárikus mocsár-helyzet egy olyan szinoptikus elrendeződésre utal, amikor egy nagyobb területen (akár az egész kontinensen) alig található különbség a légnyomási értékekben, csak 5-10 hPa ingadozás fedezhető fel. Ezt akár anticiklonális helyzetként is felfoghatnák, de ebben a szituációban a légnyomás nem haladja meg az 1020 hPa, és az anticiklonnal ellentétben ezekre a területekre felszálló légmozgás jellemző. Uralkodó szélirány hiányában helyi hatások alakítják az időjárást, sokszor már a kora délelőtti órákban, a fülledt/párás levegőben erőteljes gomolyfelhőképződés kezdődik, és a magasra törő zivatarfelhőkből helyi záporok, zivatarok pattannak ki a déli órák környékén. Ezek a zivatarok, amíg megfelelő energiához jutnak, folyamatosan újraépítik magukat, rengeteg csapadék hullhat le lokálisan, de nagyobb területen is.

A tegnapi csodálatos napot követően, az újszülött gyermekemhez autóztam a salgótarjáni kórházba. Mondanom sem kell, hogy az aktuális időjárás – mintha egy ajándékot adott volna a kezembe – egy csodálatos zivatar látvánnyal kápráztatott el, ami a Mátra felett mutogatta huncut felhőzetét. Bár hatalmas lánggal a szívemben, önkívületi állapotban autóztam a picurka csemetém irányába, a viharvadász énemet ekkor sem tudtam kordában tartani, és egy pár perc erejéig megálltam, hogy megörökítsem az aktuális pillanatot… Gyors tárcsázás követően, nagy nyelések közepette jelentettem be páromnak, hogy egy picikét (de tényleg csak egy picikét) késni fogok, aki teljes nyugalommal, gyenge mosoly közepette nyugtázta bejelentésem, hiszen már az első telefoncsörgést követően tudta, mire készülök. Nagy-nagy köszönettel tartozom, és igen hálás vagyok neki azért, hogy elfogadott olyannak, amilyen vagyok…egy megszállott, viharmániás őrült, aki nem tud parancsolni az ösztöneinek. Imádlak! 🙂

Kihasználva ezt a pár percet, egy dombtetőre autóztam, és onnan készítettem pár fotót a szépségről. Nem szupercella (szélnyírás hiányában nem is tudna kialakulni), de a felhőzete így is csodálatos, főleg annak fényében, hogy az újszülött gyermekemhez tartottam.

Ez a látványos felhőalap ezen a ponton megtorpant, és szépen lassan semmivé lett. Ennek folyamatát a következő diasoron láthatjátok.

Autóba pattantam, de a rövidke utam során még muszáj voltam pár fotót készíteni a környező zivatarokról, látványos cellák ontották csapadékukat mindenfelé.

Estére mammák is megjelentek a magasban, szép befejezése volt ennek a csodálatos napnak…