Egyik „kedvenc nyári élményeim” közé tartozik az a hajnal, amikor egy közeli lecsapó villámot kísérő mennydörgés vibráló moraja felébresztett álmomból. Kipattantam az ágyból majd próbáltam eldönteni, hogy álmodom-e vagy ez a valóság? Ezen pillanat „legszebb” része ahogyan kómás állapotban, sötétben, egy szál gatyában kirontok a házunk valamelyik fedezéket nyújtó szegletébe, majd pár perc elteltével jön a felismerés… talán az ellentétes oldalon kellene a villámokat keresni, rossz helyen vagyok…
Átvánszorgok, miközben az érkező cella hideg kifutószelének hűtőhatása már érződik a takaró által felmelegített bőröm minden négyzetcentiméterén. Pár hideg esőcsepp is társul a keverékhez ami még inkább rádöbbent arra, hogy érdemes lett volna ruhát is húzni a hirtelen jött villámfotózáshoz. A következő pillanatban egy vakító villanással felruházott cikcakk és az azt kísérő dübörgő robbanás feledteti velem a kellemetlen mellékhatásokat, élvezni kezdem a látványt. Alig telik el egy perc és a nyugat felől érkező természet szülte ébresztőóra a fejem fölé kúszik, szakadni kezd az eső. A szél is egyre erősebben fúj, csupasz lábamon patakokban folyik a víz, papucsom cuppogó hangokat hallat. Gyors léptekkel a ház másik oldalára csoszogok, és a tető által védett aprócska területen felállítom a háromlábút. Nem kell sokat várnom, egy csodaszép lecsapó villám mutatja meg magát a keleti oldalon.
Kisülés kisülést követ és nappali világosság kíséri a látványos égi játékot.
A szél szép lassan elcsendesedik, az eső is eláll, a parádé azonban tovább folytatódik. A lábam teljesen áthűlt, kicsit remegek, is de nem igazán érdekel. A természet páratlan csodája teljesen megbabonáz, kizárom a negatív hatásokat, extázisba esek.
Lassan pirkadni kezd, fázom, de a villámok tovább cikáznak. A színek megváltoznak, a villámok új köntösbe bújnak. Már csak ritkán látni kisülést, egyre inkább vágyom a szoba melegére.
Nem bírom tovább…álmos vagyok, nyűgös vagyok, szomjas vagyok, fázom, le akarok feküdni. A lecsapó villámokat már nem nagyon látni, ezért eldöntöm, hogy megvárom az utolsót. Egyre világosodik, és az utolsó kisülés árnyékában elbúcsúzunk egymástól.
Az állványt gyors mozdulatokkal összezárom, kihűlt csupasz testemet a bejárati ajtó felé vonszolom. Az ajtón belépve megcsap a szoba melege, nagyon jó esik. Végre lefekszem, de aludni már nem igazán tudok. A szemem becsukva még mindig a villámfényeket látom és a takaró melege kíséretében jól eső érzéssel gondolok vissza a mögöttem álló fél órára…
Következő bejegyzésünkben egy reggeli órákban kipattanó cella kontrasztos felhőzetét láthatjátok.