A mögöttünk álló hétvégén egy rövidke kirándulást tettünk a Tisza-tó környékén. Egy ilyen csodálatos helyen szinte bármely pillanatban érdekes találkozás részesei lehetünk, főleg ha sikerül valamilyen úszó „járművel” vízfelszínre kerülnünk. Az első ilyen élményt egy kiszáradt fa egyik ágán üldögélő bakcsó (vakvarjú) képében kaptuk meg nagy örömünkre.
Vörös szemeit folyamatosan rajtunk tartotta, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy baj lenne a látásával! 🙂
A bakcsó – vakvarjú vagy éjigém – Magyarországon hajdanában igen gyakori, nagy telepeken tömegesen fészkelő madár volt. Állománya mára már jelentősen meggyengült. Előszeretettel vegyül más gémfélék telepeibe. Fészektelepeinek oltalmát az is elősegíti, hogy fokozottan védett fajokkal alkotott vegyes kolóniái kiemelt védelmet élveznek. Halászatát a többi gémféle módjára űzi, a legkisebb zaj nélkül. Más gémfajoktól abban különbözik, hogy sokkal szociálisabb természetű és társasan szeret élni. Költési időben nappal is halászgat.
Az 1980-as évek végéig jóval több volt az erdei fészkelés, míg napjainkra sok helyen nádasok lakójává vált. Népies elnevezése a vakvarjú. Ami a vak szót illeti, az nem a szemére vonatkozik, mert az nagy, fényes és tüzes színű, hanem az általa kiadott hangra, mely a magyar fülnek így hangzik: bak-vak — bak-vak — bak-vak.
Fokozottan védett, eszmei értéke 100.000 Ft.
