Valamikor hajnali két óra környékén halk morajlásra ébredtem. Az ablak felé fordultam, mert nem igazán tudtam mi történik körülöttem. Már-már visszatértem a hirtelen megszakadt álmom következő fejezetéhez, amikor vakító fény adta tudtomra, zivatar van a közelben. Szédült, kábult állapotban az este ledobott ruháimat kerestem a sötétben, miközben újabb vakító fény világította be a sötét szobát. Hatalmas kapkodások közepette a kijárati ajtó közelébe vonszoltam magam, majd a fotó masina, és az állvány felkutatása vette kezdetét, nem volt egyszerű procedúra..
Mire a házunktól kb. kettőszáz méterre fekvő dombocska tetejére értem, az agyam már legalább harminc százalékon dolgozott, kezdtem felfogni mi is történik valójában. 🙂 Ami kicsit nyugtalanító volt, hogy a mögöttem álló öt percben egyetlen kisülés sem kábított el fényével, csak a szél egyre erősödő hangja jelezte, hogy valami ólálkodik a közelben. Az állványt szolid káromkodások közepette lábaira erőltettem, a fényképet megörökítő kézi készüléket sosem látott szerencsétlenkedés kíséretében rögzítettem a háromlábú tetejére. A masinát végre bekapcsoltam, vakító fénye kínai ábrázatot kölcsönzött az ágyban összegyűrődött, ráncoktól töredezett arcomnak. Dél felé céloztam, és izgatottan vártam a történéseket. Az egyik pillanatban vakító fény világított be mindent, egy viszonylag közeli lecsapó villám csiklandozta meg Mátra oldalát. Ennek fénye annyira erős volt, hogy a fényképezőgép rossz beállítása miatt igencsak kiégette a képet, nem sokat láttam a szokásos cikkcakkokból.
Egy picikét szűkítettem az aktuális rekesznyíláson, és vártam. Pár perc elteltével egy újabb villanás vakított el, az előző lecsapótól jobbra egy hasonszőrű példány mutatta meg kicsiny kis darabját.
Ezt követően aztán hirtelen csend lett, perceken keresztül semmi sem történt. Se fény, se csapadék, semmi. A kezdeti izgalmak is kialvó fénybe kerültek szívemben, a félbeszakított álom homályos képei jutottak eszembe. Kb. tíz percre volt szükség ahhoz, hogy győzedelmeskedjen a másik énem akarata, célba vettem az otthon melegében rám váró puha takaró menedékét. Alig tettem be a lábam az ajtón, újabb villámfény érkezett a Mátra felől, de hangja már jóval messzebbről hallatszott. Az ablakunk alatt lévő kanapéra ültem, egy ideig még figyeltem az egyre messzebb lévő, de egyre aktívabb zivatar játékát. Ekkor egy kérdés fogalmazódott meg bennem…nem kellene egy picikét közelebb férkőzni a villámokhoz, és autóba ülni? Rövid, de velős választ küldött frissen boot-olt agyam…NEM! 🙂 Határozott lendülettel az ágy mélyére süllyedtem, hagytam az egészet a francba, hajnali kalandom ezzel véget is ért… 🙂
Norbi
