Reggel van, vár a munka. Valami azonban más mint szokott, mivel erőteljes villámok hangja rezegteti a szobám ablakát. A szükséges dolgokat a táskámba csapom, de egy tárggyal több kerül a melós cuccok közé, a fényképezőgépem. Gyors léptekkel a biciklimhez sietek, bár erősen hezitálok azon, hogy a nyeregbe merjek-e ülni. Az egyre hangosabb robbanások közepette azon kapom magam, hogy már a pedált taposom, a nyílt utcán találom magam. A lecsapó villámok tánca lenyűgöző, egyik a másikat követi. Magamban a másodperceket számolom, 10-20 másodperces eltéréssel nyúlnak le a föld felé, félelmetes világba csöppentem. Az égi fények pár száz méterre tőlem szabadulnak meg a feszültségtől, parázni kezdek az alattam kattogó villámvonzó szerkezet tudatától.
Az égiek azonban kegyesek hozzám, biztonságban beérek a munkahelyemre. Ekkor egy kósza gondolat mámorában az épület tetejére szaladok, és megpróbálok egy képet készíteni az aranyló színben úszó zivatarról.
Gyönyörű – motoszkál fejemben a gondolat -,
de ezt követően valami még jobb dolog történik velem. Az egyik képen sikerül elcsípnem egyet, a várost ostromló villámok közül, örömöm leírhatatlan. Csodálatosan fest egy képen a felkelő nap fénye, és a félelmetes hangok közepette felvillanó lecsapóvillám párosa.
Köszönöm ezt a reggelt, sosem felejtem el…
Tárnai László
